Téli versek Február
Kányádi Sándor: Zsörtölődő
Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még
dideregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
Télen által is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopánkodjatok.
Megértem én már eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.
Osvát Erzsébet: Vége a télnek
Szürkül a hó, csepeg az eresz:
Az öreg Tél más szállást keres.
Pajkos napsugarak nevetnek.
Hírnökei a kikeletnek.
Kergetőznek a virgonc szellők:
Lobognak az asszonyi kendők.
Csörren a jég, rabon a bilincs.
A dermedtségnek már nyoma sincs.
Éled a folyó, nyújtózkodik.
Nem fedi páncél hullámait.
Cuppogó cipők a járdán -
kamasz fiúra szöszke lány vár.
Szemében kéken derül az ég.
Tavaszodik! A télből elég!
Drégely László: Télkergető
Fenn az égen, lenne a réten
fúj a szél.
Felhőt kerget,
kis verebet nem kímél.
Hess szél! Hess szél!
Tvasz van már,
nem tél!
Tamás Mária: Ki űzi el a telet?
Teletűző,
Fűnövesztő
harang hangú
csengetyűző,
eszterlánci
cérnát fűző
kikelet.
Osvát Erzsébet: Télkergető
Fuss, te Tél!
Fuss, te Tél!
Jön a Tavasz, utolér.
Jön óriás
sereggel,
hóolvasztó meleggel.
Eső dobol
hátadon,
a Nap sem lesz pártodon.
Hányszor mondjam,
tűnj el gyorsan,
szépszerivel, míg lehet.
Mert ha vársz - hát jaj neked!
