Kamaszokkal az élet - Őszinte válaszok egy édesanya tollából

Kamaszkor #1 Akik nem ismernék a blogodat, azok miatt mondanám, hogy te most már két kamasszal is rendelkezel. Kezdődött minden Nagyfiúval és most Nagylány is bekapcsolódott. Milyen volt szembesülni először a kamaszodás kezdetével? Miből jöttél rá, hogy elkezdődött?

Kezdjük az első kérdéssel. Milyen volt először szembesülni a kamaszodással? Sokkoló. Így. Szó szerint. Mert rengeteg mindent olvas róla az ember, próbál felkészülni rá és persze elhiszi, hogy fel lehet rá készülni, hiszen ezt mondják. Az okosok. De nem. Ez nem az az életállapot. Olyan, mint a szülés. Akármennyit is olvasol róla, nem lehet rá felkészülni. Jön, és te ott állsz és nézel ki a fejedből, hogy a tegnap még kedves gyereked hirtelen megváltozik: mogorva lesz és goromba és visszabeszél, és egyáltalán nem hasonlít arra az aranyos, szőke/vörös/barna hajú kisgyerekre, aki még múlt kedden volt. Pattanásos lesz, langaléta, megnyúlnak a végtagjai, amivel amúgy sem tud mit kezdeni, ahogy a szájával sem és a belőle kiáradó szavakkal, mondatokkal sem. Állandóan megsértődik, utál mindenkit, beleértve magát is és persze téged a legjobban. És ezt nem is leplezi. A legnehezebb talán mégis az, hogy elveszíti az együttérzésre való képességét, ugyanakkor tűpontosan látja és láttatja az összes hibádat és fel is hívja rá a figyelmedet. A la nature.

Miből jöttem rá, hogy elkezdődött? Mondhatnám azt viccesen, hogy a járásából meg a nézéséből. De az igazság az, hogy ez nem vicc. Ránéztem és tudtam. Mert úgy nézett. Aztán még hozzá elmondta a véleményét is és ehhez társult egy bizonyos testtartás is. Hidd el, ezt nem lehet eltéveszteni.

Hogyan telt a kezdeti időszak? Mi volt a legnehezebb?

Sírással. Sokkal. Hogy nem bírom ki. Hogy nem értem, hogy mitől változott meg. És ez volt a legnehezebb. Na meg az, hogy át kellett állítanom az agyamat, hogy ne csak a túlélésre koncentráljak, hanem hogy élvezni is tudjam ezt az egészet. Hogy ez egy jó buli, csak észre kell venni, hogy mi benne a buli. Akkora önismereti pofonokat kap az ember, hogy csak bírjon belőle talpra állni. De ha jól fogadod őket, akkor nyerésre állsz, mert tanulsz belőlük és a többedik gyereknél már a kisujjadból kirázod a know-how-t.

Van, ami könnyebb lett vagy rutinosabban tudod már kezelni?

Igen, abszolút. Bár ez csak a fiúknál igaz. Tudomásul veszem, hogy úgy működnek, mint az ék. Kérdezek, megsértődik, kioktat, kiabál, rám csapja az ajtót, lehiggad. Bocsánatot nem kér, de lágyabb lesz, simulékonyabb, beszélgetni is hajlandó, információkat csöpögtet. Ilyenkor tudunk kapcsolódni egymáshoz, úgyhogy nagyon figyelek ezekre a pillanatokra. Aztán kezdődik az egész elölről. A lányomnál ez nem működik. Vele az élet olyan, mintha egy forgószéllel élnék. A hangulatingadozásai olyan mértékben kiszámíthatatlanok, hogy egyszerűen már eljutottam oda: nem is akarom követni őket, ahogy esik, úgy puffan - módra próbálok lavírozni az érzelmei között. Ha szerencsém van, néha lesz egy-egy rés a pajzson, amikor épp nem akar a tekintetével megölni. Mindig nyitott vagyok felé, mert nem tudhatom, hogy épp mikor vagyok elég jó neki. Ezért mindig próbálok jó lenni. Ez a legeslegnehezebb nekem.

Mi a különbség a lányod és a fiad kamaszodása között?

Amit fentebb leírtam. Hogy míg Nagyfiú - és már a kiskamaszkort taposó Középső is - kiszámítható bizonyos kereteken belül, addig Nagylány egy kicsit sem az. És nem tudom, hogy mivel váltom ki a hangulatingadozásait, hogy egyáltalán én vagyok-e az oka mindennek…

Vannak állandó vitaforrások? Hogyan tudjátok a férjeddel kezelni őket?

Sokan nyilván azt várják, hogy első helyen a tanulást említem. De nem. Nálunk az nem vitaforrás, az ő kezükbe tettem az ezzel kapcsolatos felelősséget. Ha segítség kell nekik, ott vagyok/vagyunk, de soha nem szólok ebbe bele. Ha jobban belegondolok, igazából konkrét vitaforrás nincs. Értem ezalatt, hogy nem jön haza időben, elsumákolja a jegyeket, kétes barátai vannak stb… szóval, amiket szokásosnak neveznek. Ugyanakkor bármin össze tudunk kapni olyannyira, hogy attól aztán zeng a ház. Miért nem képes kivinni a szemetet a szobájából, vagy, hogy miért gyűjti már három hete a szennyesét, miközben arra panaszkodik, hogy nincs egy tiszta nadrágja vagy zoknija. Ennyi is elég ahhoz, hogy robbanjon a bomba.

Hogyan kezeljük? Megtanultunk hallgatni. Nem vagyunk tekintélyelvű szülők, de megtanultuk, hogy parttalan vitába bele szállni, soha nem vezet semmi jóra. Én ezt mondjuk, nehezebben tudom betartani, de kezdem belátni, hogy Férj csinálja jól. Ha felmerül valami olyan kérdés, amiben számítunk a gyerekek véleményére is, akkor a családi megbeszélés után kihirdeti, hogy hogyan döntöttünk közösen és ha ekkor belénk száll a kamasz, akkor nem állunk le vele vitázni. Mert nem érdemes.

Nyilván Férjjel egy csapat vagytok. Fontos a csapatszellem és a közös munka minden szülőpárnál. Köztetek vannak kőbe vésett szabályok, amik a kamaszokkal kapcsolatosak? Úgy értem ki tudtatok valamilyen stratégiát kialakítani vagy mindent a helyzetek szültek?

Minekutána a kamaszoknál iszonyatosan gyorsan változnak az érzelmekkel és ezzel együtt a vélemények is - kivéve, hogy utálnak minket -, mindig az adott helyzethez igazítjuk a reakciókat. Persze vannak irányvonalak, amelyekhez próbálunk ragaszkodni, de szerintem a rugalmasság itt a leghatékonyabb fegyver, mert néha így meg tudjuk lepni őket és az nagyon sokat számít. Néha a mi javunkra.

Van-e hatással a kapcsolatotokra a kamaszodás?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Főleg az első időszak volt nehéz. Amíg nem rázódtunk bele. Amíg nem szoktuk meg, hogy most ebben a helyzetben élünk. Hogy kicsit zivatarosabb a családi életünk. Mi is ingerültebbek voltunk, olykor-olykor tehetetlennek éreztük magunkat és ez nyilván frusztráló érzés volt és néha egymás felé is ily módon kommunikáltunk, nem választottuk le magunkat az adott helyzetről. De bele lehet lazulni… onnantól meg már nem olyan vészes. Vagyis de, csak könnyebben rántom meg rá a vállamat.

Hogyan élik meg szerinted a gyermekeid a kamaszkorral járó nehézségeket?

Mindegyikük másképp. Nagyfiú nagyon tudatosan tudja, hogy ő kamasz és hogy ez mi mindennel jár együtt. És néha ki is használja ezt, hivatkozik a kamasz létére. Nagylány össze van zavarodva. Bántja, hogy néha hogyan viselkedik, nem érti, hogy miért ez vagy az jön ki a száján. De egyre magabiztosabb kamasz. Ha lehet ilyet mondani...

Mennyire van hatással a kisebbekre a két nagyobbik gyerkőc kamaszodásának a folyamata?

Röviden? Nagyon. Bővebben? Nagyon nagyon és még annál is inkább. De náluk próbáljuk viccel elütni, amikor a kamaszokhoz hasonló hanglejtéssel próbálnak visszavágni vagy felveszik a stílusukat, de lóg rajtuk, mint azon a bizonyos tehénen az a bizonyos ruhanemű.

Mi a legemlékezetesebb csatád vagy szituációd a gyerekekkel, ami szerinted sokáig meg fog maradni benned?

Nyilván mindig a legutolsó, mert az eleven, az ég bele az ember tudatába rövidtávon, de annál mélyrehatóbban. (Sokáig semmi nem marad meg, mert mindig van újabb, amire rá lehet pörögni.) Legutóbb például azon veszekedtem Nagyfiúval, hogy miért visz téli kabátot (vastag, vatelinnal bélelt kabát) egy erdei kirándulásra - kint 22 Celsius fok volt - ha alá rövid ujjú pólót vesz? Nem tudom, hogy miért nem tudtam elengedni ezt a témát, de valahogy annyira rágörcsöltünk, hogy komoly veszekedéssé fajult ez az álprobléma. Néha nagyon nehéz elengedni ezeket a fafejűségeket, amelyekkel magunknak generálunk gyakorlatilag problémát.

Mi volt a legpozitívabb élményed?

Ezt a történetet a blogomon is megírtam, de ez tényleg nagyon szívhez szóló volt. Ezért úgy írom le, ahogy megtörtént.

Hétköznap, kora délután. Már itthon kellene lennie. De néma csend mindenhol. Szokatlan ez az öt gyerek alapzaj(ártalm)ához szokott édesanyai füleimnek. Türelmetlen vagyok. Itthon kellene már lennie! Különösen nyomasztó most a csend. A szívem vadul kalapál, miközben az agyam nyugalomra int: nincs semmi baja, csak a szokásos, ténfereg a barátaival, olvas a Libriben vagy csak kolbászol a városban, élvezi a kamaszságát.

Az olaszországi busztragédia után vagyunk pár nappal. NINCS SEMMI BAJA! – villog az agyamban a kijelző, de közben csak nem csitul szívem vad kalapálása.

Végre! Hallom, ahogy a kulcs elfordul (na) a zárban. De nem fordul. Újabb próbálkozás és közben a fülembe kúszik kamaszos morgása némi útszéli szlenggel vegyítve. Nem kezdődik jól. Bár szívem szerint legszívesebben feltépném az ajtót, rohannék hozzá, mégsem teszem. Ha morog, jobb időt hagyni neki, különben csak veszekedni fogunk. Tapasztalat. És most nem akarok.

Így a nappaliban várom a már megszokott folytatást: ajtó becsap, táska a sarokba repül, a cipőit nemes egyszerűséggel és hanyagul az előszoba közepén hagyja, hogy mindenki átessen rajta. Mert az vicces… szerinte. Ehelyett, úgy ahogy van, koszosan, kócosan, kimelegedve, táskástul, cipőstül megjelenik a nappaliban, szó nélkül átölel, és csak szorít és szorít és nem ereszt.

– Szia, anya. Megjöttem. Örülök, hogy haza jöhettem.

A szorítása pedig nem enyhül. Csak percek múltán. Némán beszédes percek múltán.

Mit üzennél a sorstársaknak, akik szintén elkezdték taposni a kamasz éveket?

Örülj, hogy kamaszodik. Mert ez egy természetes folyamat. Légy jelen! Légy ott! Mert szüksége van rád, még ha ez titkolni is próbálja. Hagyj teret neki. És a legfontosabb: ne csak túlélni akard a kamaszkort, próbáld megélni, átélni, meg egy kicsit élvezni is. Vagy inkább nagyon. Hihetetlenül sokat lehet ebben az időszakban tanulni róluk és magunkról, önmagunkról, a szülőségünkről. Itt válnak felnőtté, a szemed előtt, akarj a részese lenni!

A Kamaszokkal való kapcsolattartáshoz, beszélgetéshez ajánlunk pszichológiai és beszélgetős társasjátékokat.

https://www.jatekfarm.hu/kommunikacios-beszelgetos-tarsasjatekok

https://www.jatekfarm.hu/pszichologia