Iskolai zaklatás egy áldozat szemszögéből

A ma már felnőtt zaklató társaim boldogan élnek. Nekik már vagy homályosak, vagy teljesen elvesztek azok a napok, hónapok és évek. Bennem élnek. Én még tisztán emlékszem nagyon sok mindenre és, hogy hogyan is éreztem védtelen gyermekként.
Való igaz, hogy egy iskolában lelkileg bántalmazott gyermek nem mer szólni sem otthon, sem az iskolában. Komoly íratlan szabályok uralkodnak a gyerekek között, amiket jobb betartani.  Legalább is, ha valóban túl szeretne élni minden napot. Megtorlás és még több bántalmazás jár azért, ha szólni mer bárkinek is. Tehát a csend a legjobb választás, meg a tűrés és a könnyek gyors letörlése valahol egy iskolai wc zárt ajtajai mögött.
Erősnek kellett lennem és rezzenéstelen arccal végig kellett ülnöm a tanórákat. A szüneteket pedig gyors léptekkel végig szaladtam és olyan emberekkel töltöttem, akik barátok és nem ellenségek.

Csendes gyerek voltam. Pattanásos és a kamaszkori hízás áldozata. Igen, én áldozatnak hívtam magam. Felszaladtak rám a kilók és kikerekedtem. Nem voltam kövér lány, de olyan vékony sem. Célpont lettem. Nem csak a szokásos ilyenkor előforduló csúfolódás kipécézett elszenvedője voltam, hanem sikerült egy szexuális tartalmú csúf becenévnek a viselőjének is lennem. Teszem hozzá, hogy semmi alapja nem volt. Csupán egy félbehagyott mondat, amit az akkori fiúk kihasználtak. Hozzá tették a magukét és onnantól kezdve évekig hallgattam, amíg le nem ballagtam általánosból. Minden egyes nap felváltva kellett hallgatnom a beszólásokat és a gúnyos nevetéseket. Nem volt erőm visszavágni, ha pedig megtettem csak olajt öntöttem a tűzre, hiszen semmi frappánsat nem tudtam visszaszólni.
Szedtem ki köpőcsőnek galacsinjait a hajamból és vette le a barátnőm a „ Hülye vagyok, üssetek” cetlit a hátamról, miután jól végig verték a hátam a folyosón. Nem tudtam miért ütnek, csak miután a barátnőm észre vette a cetlit és leszedte rólam. Lopták el órámat, házkulcsomat, nyakláncomat, tollamat és ceruzámat.
Nem, nem szóltam otthon. Inkább kitalált betegségekkel és rosszul létekkel ültem sokat a gyermek orvosi rendelő padjain. Igyekeztem nagyon betegnek tűnni, hogy pár napot ne kelljen iskolában töltenem.

Azt gondoltam, hogy a gimnáziumi éveim másképp alakulnak. Az első év maga volt a pokol. Kollégista lettem. Keményebb világba kerültem, amivel nehezen küzdöttem meg. Kihasználtak, csúfoltak és landolt a kuka tartalma is az ágyamon. Tehetetlennek éreztem magam és nagyon csalódott voltam. Lopták el a felsőmet, használták el az összes parfümömet. Nem vettem részt közösségi rendezvényeken, mert semmi önbizalmam nem volt az általános iskola felsős évei után. Jobban be voltam zárkózva, mint bármikor máskor. Nehezen nyitottam a társaim felé. Sikerült barátságokat kötnöm, de csak második osztálytól lettem bátrabb. Onnantól kezdve már szerettem a gimit és az osztályomat is. Az írásba menekültem a negatív érzéseimmel és a meg nem hallgatott gondolataimmal és blogot nyitottam. Azóta is bloggerként hobbi szinten írok. 

Milyen felnőtt lettem?

Önbizalom hiányos.  Nehezen fogadom el a bókokat, a dicséreteket, a jó szavakat, amiket nekem szánnak az emberek. Tudom, hogy szerethető és értékes ember vagyok. Ésszel felfogom, de a sebeim miatt állandóan megkérdőjelezem magamban az embereket. Nehezen hiszem el, amikor valamit komolyan gondolva, pozitívan mondanak nekem.
Nagyon nehezen tűröm a kritikákat. Sokkal rosszabbul élem meg, ha egy apró hibámra felhívják a figyelmemet. Még akkor is, ha semmilyen bántó szándék nincs mögötte. Szorongok. Érzem a lelkemen a bélyeget, amit egykor a társaim égettek rám.
Az iskolai zaklatást igenis komolyan kell venni, mert súlyos hatásai lehetnek a kamasz és a későbbi felnőtt korra is. Nem lehet csak úgy túl lépni rajta. Nem lehet csak úgy elfelejteni. Egy gyermeket, ha sérelem ér, akkor tudnia kell, hogy a felnőttekre számíthat. El kell neki mondani és meg kell benne ezt erősíteni!